Ebben a blogbejegyzés sorozatban egy angol tanár mesél egy "kísérletéről", hogy hogyan lehet valakiből 21. századi tanár. A kísérletet tulajdonképpen önmagán, és az általa tanított osztályokban végezte azon feltételek között, amelyekben a mindennapjait tölti pedagógusként.
A fent linkelt 4. bejegyzést különösen érdekesnek tartom. Ebben arról ír a tanár úr, hogy a 21. század pedagógusa a jelen korban lévő tanítási elveket igyekszik maximálisan előtérbe helyezni. Ezek közé tartozik az egyéni tanulási útvonalak elve, vagy evidenciája, amellyel, ugye, a sablonszerű oktatás visszaszorítása a cél. Ahogy a tanár úr fogalmaz "a szabadság felszabadítja a diákokat, és szárnyalni fognak" mert, "a diákoknak van jól körülhatárolható érdeklődési körük", "a diákok szenvednek attól, hogy egyentanítják őket". Ezekből az alapelvekből kiindulva kezdte bevezetni az új tanítási módszerét, miszerint mindenki a saját érdeklődési köre szerint tanulhat, a saját szintjén, a saját képességei, igényei szerint. A nagy lelkesedés azonban már az első napon alább hagyott, a tanár úrban kétségek merültek fel, ugyanis a diákjai leblokkoltak, nem értették, mi az, hogy most ők mondhatják meg például, milyen témában írják a beadandót.
"Diák: Mi az, hogy a saját érdelkődési körömből válasszak anyagokat?
Én: Ez azt jelenti, hogy olyan dolgokról olvashatsz, amelyek foglalkoztatnak.
Diák: Mik foglalkoztatnak?
Én: Ezt nem tudhatom, te tudhatod, hogy mi érdekel …
Diák: Aha, esetleg egy listát azért nem kaphatnék mégis arról, hogy mi érdekelhet?"
Tudom, egy eset "nem eset", nem vonhatok le általános következtetéseket, de azért felmerül a kérdés, vajon tényleg olyan egyszerű és nagyszerű a 21. század pedagógiája? Az elméleteink mennyire állják meg a helyüket a gyakorlatban? Valóban a legtöbb esetben alkalmazhatóak a módszereink? Mi hiányozhat a "rendszerből"?
(a linkelt bejegyzésnek csak egy részét emeltem ki, végigolvasásra, átgondolásra ajánlom.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése